Egy családi ház hőszivattyús korszerűsítésénél gyakran nem maga a hőszivattyú jelenti a legnagyobb kérdést, hanem az, hogy mi történjen a már meglévő radiátorokkal, padlófűtéssel és csőhálózattal. Sokan abból indulnak ki, hogy hőszivattyúhoz kötelező minden radiátort lecserélni, mások pedig az ellenkező végletet képviselik, és azt feltételezik, hogy egy magas hőmérsékletű készülékkel biztosan változtatás nélkül használható a régi rendszer. A valóság ennél jóval árnyaltabb: a döntést a helyiségek hővesztesége, a hőleadók mérete, az előremenő vízhőmérséklet, a csőhálózat hidraulikája és az épület állapota együtt határozza meg. Éppen ezért két látszólag egyforma, ugyanakkora családi háznál egészen eltérő lehet a helyes műszaki megoldás.
A hőszivattyú szempontjából az egyik legfontosabb alapelv, hogy minél alacsonyabb vízhőmérséklettel képes kifűteni az épületet, annál kedvezőbb lehet az üzem. Az MCS hőleadó-tervezési útmutatója is arra épül, hogy az alacsonyabb hőleadó-hőmérséklet kedvez a hőszivattyú hatásfokának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden rendszert feltétlenül 30–35 °C-os vízzel kell működtetni. Felújításnál sokszor éppen az a jó kompromisszum, ha a ház bizonyos pontjain megtartjuk a meglévő hőleadókat, máshol nagyobbra cseréljük őket, és ezzel sikerül például 65–70 °C helyett 45–55 °C környékére csökkenteni a szükséges előremenő hőmérsékletet.
Segítünk megtalálni számodra a legjobb kivitelezőket!
Töltsd ki az űrlapot, és 24 órán belül visszahívunk – kötelezettség és rejtett költségek nélkül.
Nem a radiátor kora, hanem a szükséges vízhőmérséklet a döntő
A meglévő hőleadók alkalmasságának vizsgálatát nem azzal érdemes kezdeni, hogy „régi vagy új radiátor?”, hanem azzal, hogy mekkora teljesítményre van szükség az adott helyiségben a méretezési téli állapotban. Ehhez helyiségenkénti hőveszteség-számítás szükséges, amely figyelembe veszi többek között a falakat, födémet, padlót, nyílászárókat, szellőzést és a külső-belső hőmérséklet-különbséget. Magyarországon a helyiségfűtési terhelés számításának szabványi hátterét az MSZ EN 12831-1:2017 adja; ennek hazai alkalmazását az épületgépészeti szakirodalom is rögzíti. A pusztán négyzetméterenként feltételezett 50, 70 vagy 100 wattos ökölszabály ezért legfeljebb nagyon durva előbecslésre alkalmas.
A helyiségenkénti vizsgálat azért különösen fontos, mert rendszerint nem az egész ház hőleadása jelenti a problémát, hanem egy-két kritikus helyiség. Egy nagy üvegfelületű nappali, sarokszoba vagy rosszabbul szigetelt fürdőszoba lényegesen nagyobb fajlagos hőveszteséggel rendelkezhet, mint a ház közepén található hálószoba. A jelenlegi MCS tervezési szabvány szintén helyiségenkénti hőterhelésre építi a hőszivattyús rendszer méretezését, és külön adatként kezeli a hőleadók méretét és a tervezési előremenő hőmérsékletet. Bár ez brit követelményrendszer és Magyarországon nem jogszabály, tervezési logikája jól mutatja, hogy szakmailag miért kevés pusztán a ház teljes éves gázfogyasztásából kiindulni.
A második kérdés az, hogy az adott radiátor mekkora teljesítményt képes leadni azon a vízhőmérsékleten, amelyen a hőszivattyút üzemeltetni szeretnénk. A radiátor katalógusában szereplő például 2000 wattos teljesítmény nem minden vízhőmérsékleten 2000 watt. Az EN 442 szerinti radiátorteljesítmény a radiátor és a helyiség közötti meghatározott hőmérséklet-különbségre vonatkozik; a hőleadás a hőmérséklet-különbség csökkenésével erősen visszaesik. A brit kormány számára készült részletes vizsgálat az EN 442 összefüggése alapján körülbelül 1,3-as karakterisztikus kitevővel számol a hagyományos radiátoroknál. Ez az oka annak, hogy a régi kazánnal forrónak érzett radiátor hőszivattyú mellett sokkal langyosabbnak tűnhet, miközben a rendszer ettől még megfelelően is működhet.
Az alábbi értékek ezt a különbséget szemléltetik. A számok közelítő értékek, EN 442 szerinti ΔT50 névleges teljesítményből, 20 °C-os helyiséggel és 1,3-as radiátorkarakterisztikával számolva; konkrét tervezéshez mindig a gyártó korrekciós táblázata az irányadó. Ugyanaz a radiátor tehát 45/40 °C-os üzemben nagyságrendileg csak harmadakkora teljesítményt adhat le, mint a hagyományos 75/65/20 °C-os referenciaállapotban. Ettől válik a hőszivattyús radiátorméretezés lényegesen többé annál, mint hogy egyszerűen összekötjük az új gépet a régi rendszerrel.
| Fűtési hőfoklépcső | Közelítő radiátorteljesítmény a ΔT50 névleges értékhez képest |
|---|---|
| 55/50/20 °C | kb. 57% |
| 55/45/20 °C | kb. 52% |
| 50/45/20 °C | kb. 46% |
| 45/40/20 °C | kb. 35% |
| 40/35/20 °C | kb. 26% |
| 35/30/20 °C | kb. 17% |
Mikor maradhat meg a meglévő radiátor?
A meglévő radiátor akkor maradhat meg jó eséllyel, ha eleve túlméretezett a helyiség jelenlegi hőveszteségéhez képest. Ez régebbi házakban meglepően gyakran előfordul, különösen akkor, ha az épületet a fűtési rendszer kiépítése óta leszigetelték, kicserélték az ablakokat vagy megszüntették a jelentős légszivárgásokat. Az MCS egyik számítási példájában ugyanannál a helyiségnél a hőveszteség csökkentése és a radiátorteljesítmény növelése együttesen 55 °C-ról 45 °C-ra csökkentette a szükséges előremenő hőmérsékletet. Ez jól mutatja, hogy a hőleadó alkalmassága nem választható el az épület hőtechnikai állapotától.
Jó példa erre egy olyan családi ház, amelyben húsz évvel ezelőtt 75/65 °C környékére méretezett radiátorokat szereltek, majd később elkészült a homlokzati és padlásfödém-szigetelés, valamint korszerűbb nyílászárók kerültek be. Ha egy helyiség hőigénye például 1800 wattról 900–1000 watt környékére csökkent, előfordulhat, hogy az eredetileg 2000–2500 watt névleges teljesítményű radiátor alacsonyabb vízhőmérsékleten is elegendő marad. Ilyenkor teljes radiátorcserét végezni fölösleges kiadás lehet. A döntéshez azonban nem az számít, hogy „eddig jó volt”, hanem hogy az alacsonyabb tervezési vízhőmérsékleten mekkora tényleges teljesítmény marad.
Érdemes óvatosan kezelni azt az állítást is, hogy minden régi radiátoros házat teljesen át kell építeni. Egy 515 lakóingatlan vizsgálatán alapuló brit kutatás szerint voltak olyan épületek, amelyek meglévő hőleadó-rendszere változtatás nélkül is képes volt 55 °C-os előremenő mellett kielégíteni a téli csúcsterhelést, míg 45 °C-nál ez már jóval ritkább volt. A konkrét százalékok természetesen nem vihetők át automatikusan a magyar családi házállományra, mert az épületek, az időjárási méretezési feltételek és a fűtési rendszerek eltérnek. A kutatás legfontosabb tanulsága inkább az, hogy a meglévő rendszer alkalmassága épületenként jelentősen változik, ezért a „minden radiátor maradhat” és a „minden radiátort cserélni kell” kijelentés egyaránt túlzott leegyszerűsítés.
Az is gyakori megoldás, hogy nem minden radiátort cserélünk. Ha tíz helyiségből nyolcban megfelelő a hőleadás 45–50 °C-os előremenő mellett, de a nappaliban és a fürdőszobában már nem, akkor műszakilag sokkal észszerűbb lehet csak ezt a két hőleadót nagyobb teljesítményűre cserélni. Az új radiátor lehet hosszabb, magasabb, több konvektorlemezes kivitelű vagy adott esetben ventilátoros hőszivattyú-konvektor. Ezzel a teljes fűtési rendszer tervezési hőmérséklete sokszor jelentősen csökkenthető anélkül, hogy az egész házban falat kellene bontani.
Nem minden radiátortípus viselkedik ugyanúgy
Az acéllemez lapradiátoroknál általában jól meghatározható a különböző vízhőmérsékleteken rendelkezésre álló teljesítmény, mert a gyártók méretezési adatokat vagy korrekciós tényezőket közölnek. Egy nagyobb 22-es vagy 33-as típusú radiátor ezért sok felújításnál megfelelő partner lehet egy hőszivattyú számára, amennyiben a helyiség hőterhelése ezt lehetővé teszi. A teljesítményt azonban mindig a tervezett hőfoklépcsőhöz kell ellenőrizni, nem a katalógus elsőként feltüntetett névleges wattértékéhez. A radiátort tehát nem azért kell feltétlenül lecserélni, mert „nem hőszivattyús”, hanem akkor, ha az adott üzemi hőmérsékleten kevés hőt ad le.
A régi öntöttvas radiátorok külön érdekesek ebből a szempontból. Nagy tömegük és víztartalmuk miatt lassabban reagálnak, de jelentős felületük miatt egy megfelelően méretezett öntöttvas radiátor alacsonyabb vízhőmérsékleten is használható lehet. Ugyanakkor önmagában az, hogy egy radiátor öntöttvasból készült, még nem garantálja a hőszivattyús alkalmasságot. A méret, a tagszám, a tényleges hőleadás, a belső szennyeződés és a csatlakozó csőhálózat állapota ugyanúgy ellenőrizendő.
A fürdőszobai törölközőszárítók gyakran a rendszer kritikus pontjai. Viszonylag kis felületük miatt alacsony előremenő hőmérsékleten jelentősen csökkenhet a teljesítményük, miközben éppen a fürdőszobában szoktak magasabb belső hőmérsékletet elvárni. A jelenlegi MCS tervezési standard például 22 °C-os belső tervezési hőmérsékletet használ a fürdőszobákra, szemben a hálószobák 18 °C-os értékével. Magyar tervezésnél természetesen a hazai méretezési feltételeket kell használni, de a példa jól érzékelteti, miért éppen egy kis törölközőszárító szabhatja meg az egész rendszer szükséges vízhőmérsékletét.
Ventilátoros hőszivattyú-konvektorral vagy fan-coillal kisebb készülékméret mellett is nagyobb hőleadás érhető el, mert a levegő áramoltatását ventilátor segíti. A megoldás különösen hasznos lehet olyan kritikus helyiségekben, ahol nincs elegendő falfelület egy sokkal nagyobb hagyományos radiátor számára. Hátránya a ventilátor zajának és az elektromos segédenergia-fogyasztásnak a megjelenése, illetve az, hogy más komfortérzetet ad, mint egy nagy felületű passzív hőleadó. Felújításnál ezért sokszor nem „radiátor vagy fan-coil” szintű, egész házra vonatkozó döntésre van szükség, hanem helyiségenként eltérő megoldások kombinációjára.
| Meglévő hőleadó | Hőszivattyús felújításnál mire figyelj? |
|---|---|
| Nagyméretű lapradiátor | Gyakran megtartható, ha 45–55 °C környékén is fedezi a helyiség hőveszteségét |
| Kis lapradiátor | Gyakran nagyobb típusra vagy nagyobb felületre van szükség |
| Öntöttvas radiátor | Nem kizáró ok, de tényleges teljesítményét és hidraulikáját külön ellenőrizni kell |
| Törölközőszárító | Gyakran kritikus hőleadó az alacsony vízhőmérséklet miatt |
| Padlófűtés | Általában kedvező hőszivattyúhoz, ha a csőkiosztás és a padlórétegrend megfelelő |
| Fan-coil, hőszivattyú-konvektor | Kis vízhőmérsékleten is nagyobb teljesítményt biztosíthat |
A padlófűtés általában kedvező, de itt sem automatikus a siker
Ha a családi házban már működő padlófűtés van, az általában jó kiindulási helyzetet jelent. A nagy fűtőfelület miatt a padlófűtés viszonylag kis vízhőmérséklettel képes jelentős hőteljesítményt leadni, ezért jól illeszkedik a hőszivattyús üzemhez. A brit hőelosztó rendszerekről készült kutatás a padlófűtéseknél körülbelül 45 °C körüli jellemző vízhőmérsékletről ír, miközben korszerű, jól méretezett rendszerek ennél alacsonyabb hőmérsékleten is üzemelhetnek. A ténylegesen szükséges hőmérsékletet azonban mindig az épület hővesztesége, a csőkiosztás, a burkolat és a rendelkezésre álló fűtőfelület határozza meg.
Régi padlófűtésnél különösen fontos a csövek osztástávolsága. Egy olyan rendszer, amelyet eredetileg magasabb vízhőmérsékletű kazánhoz, ritka csőkiosztással készítettek, nem feltétlenül képes 30–35 °C-os előremenővel kifűteni egy rosszul szigetelt helyiséget. Hasonló problémát okozhat egy később rákerült vastag fa-, laminált vagy egyéb, nagyobb hőellenállású padlóburkolat. A „van padlófűtés, tehát biztosan ideális a hőszivattyú” kijelentést ezért ugyanúgy számítással kell ellenőrizni, mint a radiátorok esetében.
Felújításokban gyakran vegyes rendszerrel találkozunk, például a földszinten padlófűtés, az emeleten pedig radiátor működik. Ilyenkor különösen fontos elkerülni azt a helyzetet, hogy az egész hőszivattyút egyetlen kis, kedvezőtlen radiátor miatt kelljen folyamatosan magas előremenő hőmérsékleten járatni. Ha például a padlófűtés 35 °C környékén megfelelő lenne, de néhány emeleti radiátor 60 °C-ot kívánna, sokszor gazdaságosabb a radiátorokat nagyobbra cserélni, mint hosszú éveken keresztül az egész hőszivattyút magasabb hőmérsékleten működtetni. A 2025-ös MCS tervezési szabvány éppen ezért 55 °C feletti tervezési hőmérséklet esetén alacsonyabb hőmérsékletű alternatíva bemutatását is előírja saját rendszerében.
A padlófűtés régi keverőszelepét és szabályozását is át kell gondolni. Kazános rendszerben gyakori, hogy a kazán például 60–70 °C-os vizet állít elő, amelyből keverőszeleppel készül 30–40 °C-os padlófűtési víz. Hőszivattyúnál viszont maga a hőtermelő is képes lehet közvetlenül az ehhez közeli hőmérsékleten működni, így egy szükségtelenül magas primer hőmérséklet előállítása, majd annak visszakeverése energetikailag kedvezőtlen lehet. A meglévő osztó-gyűjtő tehát sokszor megtartható, de a teljes hidraulikai kapcsolást érdemes újratervezni.
A csövek és a szivattyú legalább olyan fontosak, mint a radiátorok
Alacsonyabb vízhőmérsékleten ugyanannyi hő továbbításához gyakran nagyobb víztömegáramra van szükség. Ez azért lényeges, mert hiába lenne egy radiátor megfelelő méretű, ha a hozzá vezető cső nem képes elegendő vizet szállítani elfogadható nyomásveszteséggel. A brit Energy Saving Trust szakmai útmutatója külön kiemeli, hogy a kis átmérőjű, úgynevezett microbore csővezeték önmagában nem zárja ki a hőszivattyú használatát, de a nagyobb szükséges térfogatáram miatt ellenőrizni kell a vízsebességet és a nyomásveszteséget. Ez különösen fontos hosszú, 8–10 mm körüli belső átmérőjű szakaszoknál.
Egy rövid szűkítés tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egész házat fel kell bontani és újracsövezni. Ugyanakkor egy régi, hosszú, kis keresztmetszetű gerinchálózat már komoly hidraulikai akadályt jelenthet, különösen nagy teljesítményű radiátorok esetén. A kormányzati vizsgálatok szerint a térfogatáram növelése valamennyit javíthat a radiátor hőleadásán, de erősen csökkentett előremenő hőmérséklet mellett ez nem helyettesíti korlátlanul a megfelelő hőleadó-felületet. Magyarul: a keringetőszivattyú egyszerű feltekerése nem univerzális megoldás az alulméretezett radiátorokra.
A hidraulikai beszabályozás szintén kulcsfontosságú. Egy rosszul beszabályozott rendszerben a hőszivattyúhoz közeli radiátorokon túl sok víz folyhat át, míg a távolabbi hőleadók nem kapják meg a szükséges térfogatáramot. Hagyományos kazánnál ezt néha elfedi a magas előremenő hőmérséklet, alacsonyabb hőmérsékletű rendszerben azonban sokkal hamarabb jelentkezhet komfortprobléma. A hőszivattyú telepítését ezért érdemes rendszerátmosással, szűréssel, légtelenítéssel és valódi hidraulikai beszabályozással együtt kezelni, nem egyszerű „kazáncsereként”.
A puffer vagy hidraulikus váltó kérdését sem érdemes sablon alapján eldönteni. Bizonyos rendszerekben szükség lehet megfelelő víztérfogat biztosítására, leolvasztási energia rendelkezésre állására vagy több eltérő hidraulikai kör leválasztására, más esetekben viszont egy fölöslegesen beépített puffer további hőveszteséget, plusz szivattyúzást és rosszabb szabályozhatóságot okozhat. A hőszivattyú gyártójának előírt minimális térfogatáramát és rendszervíztérfogatát ezért konkrétan ellenőrizni kell. A rendszertervezés célja nem a lehető legtöbb gépészeti alkatrész beépítése, hanem az, hogy a hőszivattyú hosszú üzemidőkkel, megfelelő vízáramlással és alacsony lehetséges előremenő hőmérséklettel működhessen.
Egy egyszerű próba már a hőszivattyú megrendelése előtt sokat elárulhat
Ha jelenleg kondenzációs kazán fűti a házat, a meglévő rendszer alkalmasságáról hasznos előzetes információt adhat egy alacsonyabb előremenő hőmérséklettel végzett téli próba. Ha a kazán és a szabályozás lehetővé teszi, hidegebb időben fokozatosan csökkenthető a fűtési kör előremenő hőmérséklete, miközben figyelni kell, hogy a helyiségek tartják-e a kívánt belső hőmérsékletet. A próbánál ügyelni kell arra, hogy ne a használati meleg víz hőmérsékletét módosítsd, és mindig a kazán gyártói kezelési utasítása szerint járj el. A teszt nem helyettesíti a méretezést, de nagyon jól megmutathatja, hogy a ház például 50–55 °C-os vízzel mennyire közelít a későbbi hőszivattyús üzemhez.
A próba legértékesebb eredménye nem feltétlenül az, hogy „a ház kifűthető” vagy „nem fűthető ki”. Sokkal hasznosabb megfigyelni, melyik helyiség kezd először lehűlni. Ha például 50 °C-os előremenő mellett mindenhol 21 °C van, de a fürdőszoba csak 19 °C-ig jut, máris van egy erős jelölt a hőleadócserére. Ha viszont az egész házban lassan csökken a hőmérséklet, akkor vagy nagyobb hőleadó-felületre, vagy előzetes épületszigetelésre, esetleg magasabb tervezési vízhőmérsékletre lehet szükség. A próba során érdemes folyamatos, többórás vagy egész napos üzemben gondolkodni, mert a hőszivattyús fűtés jellemzően más üzemvitelt kíván, mint a rövid időre felfűtött radiátoros kazánrendszer.
A tapasztalati teszt után következhet a helyiségenkénti számítás. Egy szakmailag korrekt tervnek meg kell mondania minden helyiség méretezési hőveszteségét, a meglévő vagy tervezett hőleadó tényleges teljesítményét, valamint azt az előremenő hőmérsékletet, amely mellett az adott hőleadó fedezni tudja a hőigényt. Az Energy Saving Trust hőszivattyú-tervezési útmutatója is az accurate room-by-room heat loss calculation, vagyis a pontos helyiségenkénti hőveszteség-számítás jelentőségét hangsúlyozza. Ha az ajánlatban csak annyi szerepel, hogy „12 kW-os hőszivattyú szükséges, a radiátorok valószínűleg jók lesznek”, abból még nem derül ki, hogy január leghidegebb napján melyik helyiség milyen hőmérsékletű lesz.
A tervezőtől ezért érdemes nem egyszerűen azt megkérdezni, hogy „maradhatnak-e a radiátorok?”, hanem azt, hogy milyen tervezési előremenő hőmérséklet mellett maradhatnak. Ez lényeges különbség. Lehet, hogy a válasz szerint a rendszer 60 °C-on változtatás nélkül működne, 50 °C-on két radiátor cseréjével, 45 °C-on pedig öt radiátort kellene nagyobbra cserélni. Innentől már beruházási és üzemeltetési alternatívák között lehet választani, nem pedig találgatások alapján dönteni.
Magas hőmérsékletű hőszivattyúval minden radiátor megmenthető?
Ma már léteznek olyan levegő-víz hőszivattyúk, amelyek hagyományos radiátoros rendszerekhez is magas előremenő vízhőmérsékletet tudnak biztosítani. Egyes jelenlegi gyártói konstrukciók 70 °C fölötti előremenő vízhőmérsékletre is képesek meghatározott külső feltételek mellett, ezért műszakilag valóban léteznek olyan felújítások, ahol a radiátorcsere jelentős része elkerülhető. A Daikin például kifejezetten meglévő radiátoros korszerűsítésre kínál magas hőmérsékletű levegő-víz rendszereket. Ebből azonban nem következik, hogy energetikailag mindig az a legjobb megoldás, ha a régi kazán 70 °C-os üzemét változtatás nélkül utánozzuk hőszivattyúval.
A hőszivattyúnak ugyanis annál nagyobb „hőmérséklet-emelést” kell létrehoznia, minél magasabb fűtővizet kérünk tőle és minél hidegebb a külső hőforrás. Emiatt általános tervezési cél az előremenő hőmérséklet lehetőség szerinti csökkentése. A jelenlegi MCS tervezési szabvány saját rendszerében kimondottan azt írja elő, hogy magas hőmérsékletű hőszivattyú alkalmazását lehetőleg kerülni kell, ha nincs szükség 55 °C-nál magasabb előremenőre. Ez nem azt jelenti, hogy a magas hőmérsékletű készülék rossz, hanem azt, hogy elsősorban olyan felújítási helyzetben indokolt, ahol az alacsonyabb hőmérséklet elérése aránytalanul nagy építészeti vagy gépészeti beavatkozással járna.
Ilyen helyzet lehet például egy védett vagy különleges belsőépítészeti kialakítású ház, ahol a radiátorok méretének növelése nem elfogadható, vagy egy olyan épület, amelyben a csőhálózat és a hőleadók teljes cseréje jelentős bontással járna. Szintén racionális lehet a magasabb vízhőmérséklet, ha az épület hőveszteségének további csökkentése műszakilag vagy gazdaságilag nehéz. Még ilyenkor sem szükséges azonban feltétlenül egész télen maximális hőmérsékleten járatni a rendszert. Időjáráskövető szabályozással enyhébb időben alacsonyabb, csak a leghidegebb napokon magasabb előremenő alkalmazható.
A jó döntés ezért ritkán a „radiátorcsere vagy magas hőmérsékletű hőszivattyú” egyszerű választására szűkül. Sokszor olcsóbb és energetikailag kedvezőbb néhány kritikus radiátort nagyobbra cserélni, a padlásfödémet leszigetelni vagy egy rossz nyílászárót korszerűsíteni, mint a következő húsz évben magasabb vízhőmérsékleten üzemeltetni az egész rendszert. Az MCS hőleadó-útmutatójának példája is azt mutatja, hogy a hőveszteség csökkentésének és a hőleadó növelésének kombinációja teszi lehetővé a legnagyobb előremenőhőmérséklet-csökkentést. Felújításnál ezért a hőszivattyút érdemes az épület, a hőleadók és a csőhálózat közös rendszerének tekinteni.
Mikor mondható ki, hogy valóban elég a meglévő hőleadó?
A meglévő hőleadó akkor tekinthető megfelelőnek, ha a helyiség számított méretezési hőveszteségét a tervezett hőszivattyús vízhőmérsékleten biztonsággal képes fedezni. Nem az számít tehát, hogy a radiátor nagy vagy kicsi, új vagy harmincéves, acél vagy öntöttvas. Az számít, hogy például 45/40/20 °C-os vagy 50/45/20 °C-os üzemben hány wattot képes ténylegesen leadni, és ez hogyan viszonyul a helyiség hőigényéhez. Minden olyan ajánlat, amely ezt a két számot nem hasonlítja össze, jelentős bizonytalanságot hagy a beruházásban.
Jó jel, ha a házat korábban hőszigetelték, a radiátorok eredetileg nagyok voltak, és a kazán már jelenleg is képes alacsonyabb előremenő hőmérséklettel tartani a komfortot. Szintén kedvező helyzet a nagy felületű padló- vagy falfűtés, illetve az olyan radiátoros rendszer, amelyben a kritikus helyiségek hőleadói könnyen nagyobbra cserélhetők. Az MCS hőleadó-útmutató kifejezetten azt mutatja, hogy a kisebb épülethőveszteség és a nagyobb hőleadó-felület együtt teszi lehetővé a legalacsonyabb üzemi hőmérsékleteket. Egy jól korszerűsített régi családi ház tehát nem feltétlenül igényel teljesen új fűtési hálózatot.
Figyelmeztető jel viszont, ha a jelenlegi kazán már 70–80 °C-os előremenővel is csak éppen kifűti a házat, miközben a radiátorok kicsik és az épület hőszigetelése gyenge. Ugyancsak részletes vizsgálatot igényelnek a hosszú, kis átmérőjű csőszakaszok, a nagyon kis törölközőszárítók és az olyan vegyes rendszerek, ahol egyetlen kedvezőtlen hőleadó miatt kellene megemelni az egész rendszer hőmérsékletét. A kutatási adatok szerint a jelentősen csökkentett vízhőmérséklet mellett a vízáram növelése önmagában sem képes visszahozni egy hagyományos radiátor teljes névleges hőleadását. Ilyen háznál előbb az épület és a hőleadók optimalizálását érdemes megvizsgálni.
A hőszivattyú kiválasztása ezért valójában csak a tervezési folyamat egyik utolsó lépése kellene hogy legyen. Előbb meg kell határozni a helyiségek hőveszteségét, utána ellenőrizni a meglévő hőleadókat több lehetséges vízhőmérsékleten, majd megvizsgálni a szükséges térfogatáramokat és a csőhálózatot. Ebből derül ki, hogy a ház például 40, 45, 50 vagy 55 °C-os tervezési előremenővel működtethető-e gazdaságosan. Ha ezt a munkát elvégezték, akkor már pontosan megmondható, hogy a meglévő radiátorok közül melyik maradhat, melyiket kell cserélni, és hol éri meg inkább az épület hőveszteségét csökkenteni.
A legfontosabb következtetés tehát az, hogy hőszivattyúhoz nem kötelező automatikusan lecserélni a meglévő hőleadókat, de azok alkalmasságát mindig az új üzemi hőmérsékleten kell igazolni. A cél nem önmagában a lehető legalacsonyabb előremenő hőmérséklet, hanem az épülethez és a beruházási lehetőségekhez illeszkedő ésszerű kompromisszum. Egy jól méretezett felújításban akár a radiátorok jelentős része is megtartható, miközben néhány célzott hőleadócsere lehetővé teszi a hőszivattyú kedvezőbb működését. A jó terv ezért nem azzal kezdődik, hogy milyen márkájú hőszivattyút vásároljunk, hanem azzal, hogy mekkora hőt kell leadni az egyes helyiségekben, és ezt milyen alacsony vízhőmérséklettel tudjuk biztonságosan megtenni.
Segítünk megtalálni számodra a legjobb kivitelezőket!
Töltsd ki az űrlapot, és 24 órán belül visszahívunk – kötelezettség és rejtett költségek nélkül.
Hőszivattyús rendszereknél az első nagy kérdés a monoblokkos vagy a split rendszerű gépek közötti választás a meglévő fűtéshez. A régi radiátoros hálózatoknál sokszor egyszerűbb a monoblokkos gépek telepítése, mert a kinti egységben benne van a hőcserélő, és csak a fűtési vizet kell behozni a házba. Viszont a fagyvédelem miatt a kültéri vízvezetéket fagyálló glikollal kell feltölteni, ami jelentősen rontja a hőleadók hatásfokát és megváltoztatja a szivattyúk térfogatáramát. Ha a rendszerben maradnak a régi vascsövek is, a glikol komoly korróziós problémákat is okozhat a nem megfelelő inhibitorok hiányában. Ilyenkor én inkább a split rendszert javaslom, ahol a gázcső megy ki a kültérihez, és a víz csak a belső, védett térben kering a puffertartály felé. A cikk nagyon jól megközelíti a hőleadók problémáját, a fűtővíz hőmérséklete tényleg a legkritikusabb pont a tervezésnél. Fontos, hogy a megrendelők is értsék a fizikai korlátokat a csodavárás helyett. Egy felkészült gépészmérnök nélkül belekezdeni egy ilyen átalakításba tiszta öngyilkosság a mai árak mellett.
Sokan kérdezik tőlem, hogy a régi típusú 22-es vagy 33-as Dunaferr lemezradiátorok maradhatnak-e a hőszivattyú telepítése után. A válaszom mindig az, hogy attól függ, milyen hőmérsékletű vízzel akarják hajtani a gépet a legnagyobb téli hidegekben. Ha a ház átesett egy komoly külső szigetelésen és ablakcserén, a ház hőigénye a felére esik, a régi radiátorok pedig hirtelen túlméretezetté válnak. Ez egy iszonyatosan szerencsés együttállás, mert így a korábbi hatvanöt fokos előremenő víz helyett elég lesz a negyven-negyvenöt fokos víz is a szobák kifűtéséhez. Ezen a hőmérsékleten egy átlagos hőszivattyú már nagyon szép COP értékkel, gazdaságosan tud dolgozni a hidegebb hónapokban is. Ha viszont nincs szigetelés, a radiátorok cseréje nélkül a gép vért fog izzadni az ötvenöt fokos víz előállításával, és a villanyszámla az egekbe szökik. A cikk is ezt a logikát követi, ami nagyon dicséretes a sok marketingbullshit között, amit a gyártók nyomnak az interneten.
Pisti, tökéletesen igazad van a túlméretezett radiátorok jótékony hatásával kapcsolatban, mi is erre építünk a tervezéseknél. Sokszor kiszámoljuk az ügyfélnek, hogy olcsóbb lecserélni a nappaliban lévő radiátort egy kétszer akkorára vagy egy vastagabb 33-as típusra, mint szétverni a padlót a padlófűtés miatt. Egy háromméteres lapradiátor ugyan nem a legszebb látvány egy modern enteriőrben, de alacsony vízhőmérsékletnél brutális mennyiségű hőt tud leadni konvekcióval. Léteznek már úgynevezett okos radiátorok is, amikbe beépített, csendes ventilátorok vannak, ezek mesterségesen növelik a hőleadást az alacsony előremenő víz ellenére is. Ezek a fan-coil jellegű megoldások nagyon sokat segíthetnek ott, ahol fizikai képtelenség nagyobb fűtőtestet feltenni a falra a helyhiány miatt. Aki hőszivattyúban gondolkodik, annak a radiátorok felületének növelése a legolcsóbb trükk a rendszer hatásfokának javítására. A cikk nagyon jó iránymutatást ad ehhez a dilemmához, gratulálok a szerzőnek a témaválasztáshoz. Jó látni, hogy végre a meglévő rendszerekkel való kompatibilitásról is esik szó a szakmai médiában. Nagyon fontos, hogy a kivitelezők is nyitottak legyenek ezekre a hibrid megoldásokra a gázkazánok cseréjekor.
A meglévő hőleadók mellett nagyon fontos figyelni a hőszivattyúk leolvasztási ciklusaira is, amit sokan elfelejtenek a tervezésnél. Amikor a külső egység deresedik a párás hidegben, a gép megfordítja a kört, és a belső rendszerből von el hőt a jég leolvasztásához. Ha a rendszerben csak néhány vékonyka lemezradiátor van, egyszerűen nem lesz elég hőmennyiség a vízben a gyors és hatékony leolvasztáshoz, és a gép leállhat hibára. Én éppen ezért régi radiátoros rendszereknél kötelezően beépítek egy száz-kétszáz literes puffertartályt, amiből a gép bármikor ki tudja szívni a meleg vizet a defroshoz. Ez a kis plusz beruházás megmenti a kompresszort a tönkremeneteltől, és biztosítja a folyamatos fűtést a legzordabb, ónos esős napokon is.
Kollégák, mi a véleményetek a kifejezetten magas hőmérsékletű hőszivattyúk, például a Daikin Altherma 3 H HT sorozat használatáról a szigetelés nélküli, radiátoros házakban? Ezek a gépek állítólag képesek akár hetven fokos vizet is előállítani a kaszkád kompresszoros technológiának köszönhetően, tisztán hőszivattyús üzemben. A gyártók azt ígérik, hogy ezekkel a gépekkel a legkisebb öntöttvas radiátor is maradhat, mert a kazánt tökéletesen szimulálják. Az elmélet jól hangzik, de engem a gyakorlati COP értékek és a valós téli áramfogyasztás érdekelne a hazai klímaviszonyok között. Egy ilyen berendezés bekerülési költsége horrorisztikus, simán ráver kétmilliót egy hagyományos, alacsony hőmérsékletű gépre a piacon. Megéri egyáltalán ebbe az irányba menni, vagy abból a pénzből inkább szigeteljük le a házat és tegyünk fel egy olcsóbb gépet? Én mindig az utóbbi felé terelem az ügyfeleket, mert az energiaigény csökkentése hosszútávon sokkal fenntarthatóbb, mint a drága árammal előállított forró víz. A cikk is finoman utal rá, hogy a magas hőmérsékletű gépek inkább kényszermegoldások a műemlék jellegű épületeknél, ahol tilos a szigetelés. Nagyon kíváncsi lennék olyan szakemberek tapasztalataira, akik már monitoroztak ilyen rendszereket a januári mínusz tíz fokokban. Minden gyakorlati adat nagy segítség lenne a jövőbeli tervezésekhez a csapatomnak. Remélem, hamarosan erről a specifikus géptípusról is születik egy ilyen színvonalas, mélyreható cikk az oldalon.